Pontosan ez az. Ezt a zenét vártam, a borító és a lemezcím szemrevételezése után. Vagyis természetesen Rock’n’ rollt! Négy-negyedeket, sok gitárt, váltott szólókat, kórusokat és persze vagány szövegeket. Nincs világmegváltás, csak jó érzékkel megírt dalok; a Junkies hozta, amit a mûfaj kedvelõi várhatnak.

Szinte valamennyi nóta Barbaró Attila gitáros és Csordás Tibor énekes munkája, kettejük közül is inkább Tibor volt aktívabb. Aki azonban a party-feeling túltengését várja ettõl a lemeztõl, az csalódni fog, mivel ezek a dalok ennél keménykötésûbbek. Szorult beléjük némi metal-nosztalgia is, ami számomra kifejezetten szimpatikusnak bizonyult. Ám pont ezért nem ártott volna némileg bivalyosítani a hangzást, mert ez a típusú zene ilyen testetlen dobbal és óvatoskodó gitárokkal igazából meg se tud szólalni.

Szélsõséges érzelmek közé taszítottak viszont a szövegek, különösen ami a Míg néztél engem és az Alkohol c. nótákat illeti. Amíg az elõbbi egy jól eltalált, remekül megfogalmazott modern téma, addig az utóbbi egy különben kitûnõ, felszabadult lírikus dalt tesz nevetségessé oda nem illõ, hatásvadász, kevéssé tréfás soraival az alkoholt éltetve. Értem én, hogy az elsõ sorok kétértelmûsége komoly feszültséget hordoz magában, ám épp ezért komoly a csalódás is, mikor kerül, hogy az egészet holmi alkohol ihlette. Nem tudom, kinél jön be ez a poén; persze az is kérdés, hogy kinek szánta a lemezét a banda. Szerencsére a B oldal végén feledtetik mindezt egy igazi rockballadával (Good Bye).

Mindent összevetve a Junkies nem okozott csalódást; lendületes, ízes anyagukat szívesen ajánlom mindenkinek.