A Junkies második albuma pontosan annyira káros az egészségre, amennyire egy tartós szerelem lehet, mivel nagyon lehet szeretni ezt a 13 dalt. Mérföldekkel leelõzték ezzel a debütáló „R’N’R” kazettájukat, melyen még a csillogó glam érzésvilágot próbálták visszahozni a köztudatba. Azóta azonban eltelt két teljes év, volt némi változás a csapat soraiban és idõközben sikerült kialakítaniuk saját hangzásukat.

Amit a Junkies a ’95/’96-os év fordulóján produkál, az amolyan mocskos utcai glam dolog, erõteljes punk és rock’n’roll hatásokkal. Nagyon hangos és nagyon tetszetõs. Kétszeri meghallgatás után már mindenki énekelheti a szövegeket, mégis kompromisszummentes a srácok hozzáállása. Nem állítom, hogy ez a világ legeredetibb, vagy legkiemelkedõbb zenéje, de erre mondják, hogy a szerelem vak. Mert ugye ki tudna ellenállni az olyan lehengerlõ csábításnak, mint a „Mindenem a tiéd”, vagy a „Gumilány”? Ez a „kapcsolat” bõvelkedik a kalandokban, hiszen a kábítószeres problémák („Hagyj így”) éppúgy kiveszik a részüket az unalmasság elûzésébõl, mint a végetnemérõ bulizás („Mindenki énekel”). A legszebb pillanatok mégis a „Ki vagyok én”-ben, a „Vesztettél”-ben és a „Hagyj így”-ben testesülnek meg.

Szövegeik nagyban hasonlítanak a Tankcsapdás Lukács költeményeire. Ezt õk maguk sem tagadják.

Egészségkárosítás közben sikerült rálelnem két nótára, amelyek némileg kilógnak a sorból. Az egyik az „Ez csak a valóság”, ami úgy Skid Row-s, ahogy van. Még Szekeres András hangja is Sebastian Bach-os tartományokban mozog és ez azért nem lebecsülendõ dolog. A másik szám pedig Rikky Church régi projectjének, a Motorcycle Boy-nak „One Punch”-ja, amit személyesen Rikky énekel. Ebben a visszafogottabb hangvételû dalban derül ki, hogy hõsünk nemcsak a basszusgitár pengetéséhez ért.

Képtelen vagyok ennek a szerelemnek a kifejletét megjósolni, elvégre akármikor felbukkanhat egy olyan valaki, aki jobb és nagyobb varázzsal bír, de addig is megpróbálom élvezni a pillanatok gyönyöreit.